Lúd toll betét - mely kissé sántít

- helyzet, mely megesett Bede Demeter debreceni emberrel -
kortól és szimatok szerén az orrtól távoli ortopédia egyik leleteseként kezdte el történetét
míg talapzatán a bankja elé letett lábával életét e letéttel megalapozván, be-betonozván magát a szférába, ahol megannyi csillag maguk ösvényén kullogva-haladva-cikázva az égboltot beezüstözik, úgy addig ő is a csillogó jövőjébe vetett buzgó hittel mozgott fel s alá a beszkárt egyik buszjáratán
eztán
a pénz palota klépcsőjén fel-felcammogva gondolataiba mélyedt, és a sóhaj, amely a hídon még mély óhajában, most már meggyőződésében fogant, s már meg is született,
így ötletelt
"ha a tét nem több mint ami ebből az ötletből lett le-tét - nem vagyok én Frédi s Béni -, a bankba máris csak egy bankbetét, amelyhez még ama patronnal teli tinta toll sem kell, csak egy csillagokkal és apró betűkkel teli űrbeli űrlap, amin még olyan kis mező is van, amelyen ha sétálok se tévedek el, szóval nem is egyfajta kráter, - o, meus pater - egyszerű publikus rubrika azok számára, akik ha bepipulnak is kipipálnak egy-egy ilyet"
gondolatainak fonalát nem fonva tovább, ovációra nem várván, így tett.
míg kényelmes fotelben üldögélt, és míg a sok víz mely szokott, lefolyt a Dunán, őneki is mint uszály, talán muszájból ? folyt át ama összeg bukszájából, oda. Számlálta számláit, de ama szám hiába vette számba, az őnála még mindig csak olyasfajta száj volt, mint az a csordogáló muszáj uszály.
Szignatúrájával ellen jegyezte, a kódot eszébe véste, hogy később se essen tévedésbe, mikor majd huszonegynehány hasonló ügylet után is - még ha megannyi aszály is - ő a bekódolt kódokat Be de kódolná, de bekódolná, ej, Bede Bede...